ünnep

Karácsony a szeretet ünnepe, szerintem nemcsak. Lehet a lelepleződésé is, az elgondolkozásé is, az átértékelésé is és a felismerésé is. Fontos, hogy legyen idő a lelki folyamatok megélésére, még ha azok nem is mindig pozitív irányba haladnak. Sokat várunk és bizony keserűen csalódhatunk, hiányérzetünk is lehet, de előfordulhat, hogy a nem várt irányból és nem várt mennyiségben kapunk örömet. Nekem most jutott ilyen is, olyan is.

Ez utóbbival kezdem: volt tanítvány, külföldi lakhely, külföldi munkahely...csengetnek, váratlan villám-látogatás (egész éjszakai vezetés után) azzal a céllal, hogy üdvözöljön, minden jót kívánjon és elmondja, hogy milyen sokat köszönhet nekem. Hát nem küzdöttem a könnyeimmel. Sírtam és közben azon gondolkoztam, hogy miért is nem vettem észre négy év alatt, hogy ilyen nyomokat hagytam egy tinédzser fiúban. Másik: réges-régről barátnők vagyunk, nem napi de még csak nem is hónapi rendszerességgel találkoztunk az elmúlt évek alatt, pedig egy kisvárosban élünk. Egyik ilyen találkozás alkalmával beszélgettünk arról, hogy milyen varázslatos város Prága (ők éppen oda mentek kirándulni) és, hogy mindketten mennyire szeretjük Mucha szecessziós képeit. 24-én délelőtt ismét csengetnek...és azóta van egy gyönyörűséges Mucha reprodukcióm.  

Rokonok. Kétféle van: az egyik csoportba azok tartoznak, akik a saját családomban vannak, a másik csoportba azok, akik a páromhoz tartoznak. Az első csoportban - sajnos - szinte alig vannak. Apukám egyke volt és már pontosan harminc éve meghalt. Anyukámnak volt három fiú testvére, de a világháború ( a második ) kettőt elsodort más földrészekre, a kapcsolat velük teljesen megszakadt. Egy itt maradt, de az egyetlen fia, az unokatestvérem nem tartozik a familiáris lelkületű emberek közé. Próbáltam életbe tartani a köteléket, de biztosan valamit rosszul csináltam, mert nem sikerült. Az anyukám is "elment" tizennégy éve. Ő volt az utolsó, aki feltétel nélkül szeretett és elfogadott (amíg egészséges volt). Volt egy testvérem még, sajnos ő saját elhatározásból "távozott". Tehát egyedül vagyok, ami ezt az oldalt illeti. DE!  Van egy szerető férjem és az ő rokonai. Rá kellett jönnöm az évek alatt, hogy oda nem tartozhatok úgy, ahogy igényem lenne. Az a familia nem az én családom, csak ROKONOK. Voltak próbálkozásaim, de minden esetben ki lett jelölve számomra az a pár lépés távolság, ami elválaszt tőlük. (az élet iróniája, hogy házasságunk kezdetén anyukám azért panaszkodott: kislányom, úgy érzem jobban tartozol oda mint hozzám). Van gondolkodni valóm: én nem tudok odatartozni vagy ők nem akarják? Felismerés? Átértékelés? Megtörténik az emberrel, hogy valami ott van az orra előtt, de csak nagy sokára veszi észre. Vagy észre veszi ugyan, de mégis csak  soká állnak össze a dolgok a fejében.

Anyukám szerint: soha ne fuss olyan szekér után, amelyik nem akar felvenni! A futást befejeztem!!