Mária út - a lélek útja
Nagyon-nagyon készültem. Volt-van egy nagy "terhem", amit szerettem volna átgondolni-átértékelni-letenni. Készültem még egy jó kis gyaloglásra is. Erdély új arcát - számomra új arcát - akartam megnézni-megismerni. És nem mellesleg, emberekkel megismerkedni, helyzeteket megélni. Semmi sem úgy alakult, ahogy gondoltam.
A lelkemre nem ilyen értelemben vártak belső utazások. A tervezett lelki "megtisztulás" elmaradt. Viszont egyéb megpróbáltatások vártak rá.
Egy olyan csoportba csatlakoztam be, amelynek tagjai Bp-ről indultak 20 nappal azelőtt és már valamilyen szinten csapattá kovácsolódtak. Máriapócson, technikai okok miatt, ketté osztották ezt a csoportot. Az egyik el is indult másnap, a másikhoz csapódtunk mi hatan, újak. Mint később kiderült, azok akik itt maradtak nagy tragédiaként élték meg az "osztozkodást". Mi, szegény újak erről nem tudtunk, de én már az első napokban érzékeltem, hogy valami kis feszültség lebeg körülöttünk. Apró jelek voltak ezek, eleinte nem is éreztem jelentősnek. A "törzstagok" finom teszteléseket végeztek: nagy iramú első nap (32 km), apró beszélgetések, szigorúan vett szabályok. (megfelelnek? bírják? - na lássuk csak!) Ami a legjobban feltünt, hogy minden adandó alkalommal összehasonlítgatásokat tettek az előttünk járó "favorit" csoporttal. Viccesnek indult és mi picit mindig meg is akartunk felelni az elvárásoknak. Egy héttel az indulásom után úgy éreztem, hogy egy "szellem"-hez kell hasonlítanom, ami nem tetszett, sőt nagyon terhesnek éreztem. Később kiderült, hogy ezt csak én vettem ennyire komolyan, a többi csatlakozó közül páran, csak jóval a zarándokút után gondolták ugyanezt.
A csoportunknak úgy lett vezetője, hogy a Mária út szervezői rábeszélték L-t. Ő nem akarta ezt, mert szerintem (későbbi beszélgetéseink alakalmával bevallottan ő szerinte is) nem volt vezető-típus. Nem tudom pontosan mi volt az, ami a szervezők szerint alkalmassá tette erre a feladatra. Talán a kora (jó karban lévő 70-es) vagy a tapasztalata (harmadjára járta végig a Bp-Csíksomlyó útvonalat). Minden esetre vezetni nem tudott, pontosabban kézben tartani nem tudta a csoportot. Már pedig vezetőre szükség van, így egy-egy feladatnál vagy egy-egy napon keresztül önjelölt vezetőnk volt. Hogy ők miért gondolták magukról, hogy alkalmasak erre a feladatra, sohasem fogom megtudni. Empátiájuk, az biztosan nem volt, egy szikra sem! Úgy éreztem, hogy a vezetésük abból állt, hogy az akaratukat rá akarták erőszakolni a csoportra. A menet tempóját meghatározták, a pihenőidőt meghatározták, nem nagyon tolerálták, ha valakinek más lett volna az igénye. Ha valakinek problémája volt nem mert szólni, mert állandó pressziót gyakoroltak ránk. Keresztények ide - keresztények oda, nekem nagy csalódás volt. Különböző módszerekkel próbáltuk a "basáskodásukat" visszafogni de olyankor vita, rosszabb esetben veszekedés alakult ki. Ezeket az apró vagy néha nem apró konfliktusokat, feszültségeket minden este, egy beszélgetés formájában meg kellett volna beszélni-oldani. L. nem vállalta fel, pedig ez is feladata lett volna. Ennek elmaradása miatt csak nőttön-nőtt a feszültség, az elégedetlenség bennem.
Még Máriapócson, az ismerkedős estén, elmondtam a csoportnak, hogy nekem ez az út nem a vallásról, hanem a vándorlásról szól. Mert hogy vallásom ugyan van (megkereszteltek) de nem gyakorolom és nem is áll szándékomban. Mind emellett hiszek valami felső szervező-erőben, aminek számomra nincs neve. A katolikus ceremóniákkal egyáltalán nem vagyok tisztába, mivel nem kaptam ilyen nevelést, nem járok templomba. Úgy tünt, hogy mindenki elfogadta ezt. Az idő múlásával éreztem, hogy vannak többen is a csoportban, akik "csökkent értékűnek" gondolnak engem emiatt. Apró jelek utaltak erre, az is lehet, hogy túlreagáltam. A lelkem békéje szempontjából mégis az számított, amit éreztem.
Egy hét után "telt be a pohár" - egy hosszú-órás sírással megszabadultam a feszültségeimtől, ami elég nagy riadalmat keltett. Nem értették mi van velem. Persze meg nem kérdezték! Elméletek születtek: biztosan a hátizsákom nehéz (javaslat: vitessem autóval), hiányzik a családom vagy ha fáradt vagyok menjek a kísérő autóval egy napig, eddig ez mindenkin segített. Hosszadalmas magyarázkodás helyett felvetettem, hogy talán nem is kéne itt lennem, haza kellene mennem. Ez már azért sok volt a csoportnak - talán kudarcnak érezték volna, ha egy csoporttag ott hagyja őket, nem tudom - a következő napokon "megenyhült" irányomban az a pár ember, aki addig nem, és elfogadóbbak lettek. Nekem ez nagyon fontos. Az a csoport/csapat, ahova tartozom (akár csak 21 napra is) fogadjon el, főleg akkor ha nem adtam különösebb okot az ellenkezőjére. Végül is együtt voltunk a nap 24 órájában, minden pillanatban.
Ezután derült ki, hogy ki az, akinek fontos az én "hogy létem" és ki az, akinek nem számít. Számomra kétfelé vált a csoportunk. A lelkem békéje miatt azoknak kerestem a társaságát, akik elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Megosztó voltam? szerintem nem csak én!
