last minute

Fiatalkorom kézilabdás helyszínén jártam. Ez már tényleg az utolsó "utolsó pillanat"-i utazásom volt. Valahogy úgy jött össze, hogy maradt annyi lehetőségem a kedvezmények között, hogy egy hosszabb utat is megtehettem. A miskolci barátnőmmel egyeztetve, vasárnap felültem a hajnali buszra és 10-kor együtt szálltunk le. Miért éppen ide? Ez a város arról híres, hogy itt épült fel a szocialista ipar egyik legnagyobb üzeme. És még a kézilabda életéről is híres...volt az 1980-as években. A férfi csapat NB/I-es, a női csapat NB/I.-B-s volt. Ennek a csapatnak voltam a tagja 1981 és 82-ben. Nekem ez volt a csúcs. Ennél jobban nem is tudtam kézilabdázni. A későbbi életemben aztán rájöttem, hogy nem is lett volna jobb magasabb szinten sportolni. Ugyanis azért már nagyon nagy árat kellett volna fizetni. Ezt én akkor nem tudtam, de szerencsére nem is kellett megtudnom. 

Egyik barátnőm által kerültem én ide (legalább is így sejtem). Egy fiatal csapat volt akkor ott, akik nem nagyon örültek a "betolakodóknak", de aztán elfogadtak. Mi nem is nagyon foglalkoztunk ezzel. Félig amatőrök voltunk (be kellett járni dolgozni, de munka nem volt), kézilabda edzés volt naponta egy néha kettő, meccsek, és ezért kaptuk a fizetést. Külön juttatás nem volt - legalább is nekem nem - a mérkőzésekért. De az is lehet, hogy a jobbak kaptak még valamit. Nem tudtunk róla. Egy munkásszállón laktunk (most így néz ki), amiért nem fizettünk. Jól éreztük magunkat, talán túlságosan is jól. Életemben nem buliztam annyit sem előtte, sem utána, mint akkor. Az edzéseken - ennek ellenére - teljesíteni kellett (mert akkor még volt sportolói lelkiismeret), és a meccseken is megtettünk mindent a győzelemért. Egy év után én nem bírtam tovább a "semmit tenni" ezért szeptembertől egy környékbeli iskolában kezdtem dolgozni a szakmámba az edzéseken kívül. Mikor két év után eljöttem haza, le is zártam ezt az időszakot az életemben. Még kéziztem két szezont a jelenlegi városomban, de az levezetés volt. Aztán végleg abbahagytam.  

Ezekre emlékezve utaztunk el még egyszer, hogy megnézzük mi a helyzet arra felé. Egy rendezett, szép várost találtunk. Megnéztük a küzdelmek szinterét is. Az már nem volt rendezett és szép. A stadionban mozgalmas élet folyt - épp foci meccs zajlott. A régi kézilabda "aréna" fizetős, műfüves, ketreces pálya lett, a lelátó meg ugyanaz, ami 33 évvel ezelőtt. Sajnos egy állapotban, vagyis nem csináltak azóta semmit vele. Szétmálva, elrozsdásodva eszi az idő vasfoga. Kissé lehangoló volt, de azért az emlékezés megszépítette.

Sajnos az akkori munkatársamat G.-t nem találtam meg, pedig nagyon készültem a találkozásra. Ő volt, aki próbálta tompítani az egyedüllétemet (mert a bulis társak csak bulis társak) na és persze a M. barátnőm.

 Jó volt - szép volt - talán igaz sem volt. 

Deeeee, igaz volt - vállalom!