indián-fonatok

Megjött a hideg! Sokat váratott magára, de végülis november van a késő ősz hónapja. Rövidebbek a napok: nyírkos-ködösek a reggelek, nyírkos-nedvesek a nappalok és hosszú-sötétek az esték. Vajon mit is tudnak csinálni a "lakásba zárt" nyugdíjasok? Eddig minden napra volt valami tennivaló. Mikor felébredtem mindig volt miért kikelni az ágyból, beosztottam előre az időmet és próbáltam tartani magam az elhatározásomhoz. Sokszor terveztem szabadban lévő elfoglaltságot, most kevesebb kedvem van kimozdulni. Ezentúl a lakásban kell értelmes-hasznos-kedvelt dolgokat végeznem. Fiatalabb koromban sokat kézimunkáztam. Az "én időmben" az iskolában is megtanultunk  horgolni, kötni, hímezni, faragni és varrni. Sőt még az anyukámtól is tanultam ezek közül a horgolást és a kötést. Nagy divatja volt a kézzel kötött pulóvereknek, kardigánoknak, poncsóknak. Lány koromban egy hét alatt elkészítettem egy-egy darabot.  Mitöbb, amikor a gyerekeim kicsik voltak, nagy hasznát vettem ennek a tudományomnak. Később ki is ment a divatból, kevesebb is lett a szabadidőm. A kézimunkázáshoz azért mindig volt kedvem ha egy-egy szép dolog kerülhetett ki a kezeim közül.

Történt 11 évvel ezelőtt, hogy az akkoi végzős osztályomhoz kissé közelebb kerültem lelkileg is, és gondoltam valami apró de tartós kis emlékkel megajándékozom őket. Sokat gondolkoztam mi lehetne az, míg rátaláltam egy csomózással készült karkötőre, az indián-fonatra. Igazából barátságszalagnak is hívják, amit a csuklóra kötnek és nem kell levenni soha. Addig kell hordani amíg le nem foszlik róla. Sajátkezüleg csináltam a fonatokat. Az volt benne a lényeg, hogy mindenkinek személyre szóló szinben vagy mintában készítettem. Akik barátok voltak, azok egyformát kaptak, akik pl. fradidrukkerek voltak, azok zöld-fehér szalagot... és így tovább. Elég sok gondolkozást, variálgatást és időt kívánt, de ekkor legalább végig gondoltam azokat a dolgokat, amik eszembe jutottak arról a diákról, akinek éppen készült a karkötő. Ez hagyomány lett nálam. Három osztályravaló diák kapott tőlem ilyen kézi csomózással készült indiánfonatot. 

Ezt mindig a szerenád idején kötöttem fel a gyerekek csuklójára néhány jó tanács, néhány emlékkép felidézése mellett. Bizony volt, hogy könnyeket csalt a szemünkbe az a pár szó, és mindig jó érzéssel fogadták ezt az apróságot. Még az érettségi alkalmával is büszkén hordták. Egyik "jóindulatú" kollégám meg is jegyezte: "nem szalagokat kellett volna kötözgetni a gyerekeidre, hanem megtanítani őket tanulni!". Mintha bármi köze lenne a kettőnek egymáshoz!!!

Volt olyan diákom, aki évekkel az érettségi után eljött meglátogatni. Beszélgetés közben kiderült, hogy a szalag elhasználódott. Szerencsére volt tartalékban: ha neki ez ennyire fontos, megérdemli, hogy kapjon utánpótlást!

A napokban B. kért egy ilyen fonatot. Bár ő nem a barátom, nem a diákom, sokkal-sokkal fontosabb, a gyermekem. Eszembe jutott, hogy készítek mindenkinek egy-egy személyre szóló indián-barátság-rokonság fonatot és mindenki majd valamelyik jeles alkalomra megkapja.

Hálás vagyok az iskolámnak, az anyukámnak és a diákjaimnak, hogy a kézimunkát megtanították, megszerettették velem!

Mostmár jöhetnek a hosszú-ködös-nedves-sötét napok, nekem derüsek lesznek ha horgolhatok, köthetek, csomózhatok!!