"galuska"

Érzem, hogy itt van a torkomon. Mit kezdjek vele? Ki kell adnom valahogy, meg kell szabadulnom tőle, mert mérgezi a lelkemet.Sokat gondolkoztam rajta, írjam? ne írjam?. Most úgy érzem csak így szabadulhatok meg tőle. Lenyelni nem tudom (ezt az elmúlt egy évben megtapasztaltam), ezért hát "kiköpöm". 

2009-ben teljesen meg voltam győződve arról, hogy 29 év munka és munkatársi kapcsolat elég ahhoz, hogy elismerjenek és reálisan értékeljenek. Annyira elbizakodott voltam, mert nem gondoltam, hogy az emberi kicsinyesség ekkorát tud "rúgni". Évtizedek óta ez volt a valaha legnagyobb "minőségi bér(jutalom)". Több százezres összeg jutott egy-egy főre a pályázat feltételei szerint. Ez nehéz helyzet elé állította a vezetőt, ha igazságos akar lenni - gondolnánk. Kihasználhatta volna az alkalmat, hogy jelezze milyen értékek mentén haladjon a munka, ki az aki jól dolgozik (szerinte) és ki az aki nem. De nem! Ő nem akart dönteni, nem akart értékelni, nem akart felelősséget vállalni, hanem egy olyan - vezetőtől elfogadhatatlan - módszerhez folyamodott, ami nemcsak a vezetői beosztásába került, hanem még egyéb bonyodalmakat is okozott. Történt, hogy szavazásra bocsájtotta a döntést. Egy szavazólapra felírták a lehetséges jutalmazottak nevét (a pályázat szigorú szempontjait betartva) és aztán csak alá kellett húzni a neveket és kész! Nem eléggé elítélhető módon a saját nevét is ráíratta! Ezeket összesítették és az első tizen-akárhány kolléga "megnyerte". Sajnálatomra a "vonalat" éppen az én nevem felett húzták meg, ami nagyon megrázott. Munkahelyi körülmények között azt hiszem ez volt életem legnagyobb csalódása. Azonkívül, hogy nem kaptam a "zsíros konc"-ból, az is rosszul esett, hogy a nyílvánvalóan szimpátiaszavazáson alul maradtam. Mert az nem volt kétséges, hogy egymás munkáját nem tudjuk reálisan megítélni, nem láthatjuk ki mennyit és milyen minőségben dolgozik. Az más kérdés, hogy BKig sem tudhatta, hiszen órákat nem látogatott és az évenkénti értékelést sem végezte el sohasem! De az váratlanul ért, hogy a munkatársaim is így alulértékeltek (persze kizárólag szimpátia illetve antipátia alapján). Két nap elteltével kiderült, hogy sokaknak bántotta az igazságérzetét a módszer is, az eredmény is és az indoklás hiánya is. Ezt követelve az lett az eredmény, hogy BKig lemondott és senki sem marasztalta. Egyébként ő sem kaphatott egy fityinget sem, mert az ő főnökei meg őt értékelték nem megjutalmazhatónak.

Az elkövetkező három év sem lett jobb - az én szempontomból. Egy, addig barátnak ítélt, kollega lett az ig. Hiúsága addig is tudvalevő volt, de attól kezdve az egekbe szökött. És kiderült, hogy nem barát. Azt sajnos azóta sem tudtam eldönteni, hogy mikor mutatta az igazi arcát vagy hogy egyáltalán van-e igaz arca. Lett két csatlósa, akik szintén "pálfordultak". Szép példái annak, hogy milyen torzulásokat okozhat a hatalom közelsége. Tulajdonképpen generációsváltás zajlott le. Akik addig húzták-tolták a "szekeret", a régi öregek  háttérbe húzódtak-szorultak. Akik, addig csak úgy elvoltakmintabefőtt most felülre kerültek. Az elkövetkező évek bebizonyították, hogy a szekér azért tovább döcögött, mint a lendkerekes kisautó, amit ha nem tolunk akkor is gurul - igaz egy idő után lassulni kezd. Generációváltásra szükség van persze, hiszen mindenki felett eltelik az idő és helyet kell adni a fiataloknak, újaknak DE közben nem kell kilökni a tapasztaltakat, nem kell alázni az régieket. 

Különösen az egyik csatlós K. keserítette meg az életemet. Olyan erkölcstelen "vájkálásba" kezdett a munkámmal kapcsolatban, amit minősíteni sem lehet. Nem ám szemtől-szembe! Akkor felelősséget kellett volna vállalni. Azt meg nem ismeri! Hanem aljas módon, manipulálva a környezetemet. A munkarendemet úgy alakították ki, hogy szinte alig találkoztam a többiekkel. Szinte óránként kellett átmennem egyik épületből a másikba, a harmadikba és vissza. Bizonyos szempontból ez jó volt de voltak olyan tevékenységek, amikhez több nyugalom és összeszedettség kellett volna. Egy éven keresztül, hetente 16-szor vettem fel és vettem le a kabátomat-sapkát-sálat-kesztyűt. Ez esős időben ennyi megázást is jelentett. 57 évesen nem volt leányálom! Az már csak "hab a tortán" , hogy a plussz munkát (ami plussz pénzt is jelent)is úgy osztották, hogy az K. zsebe dagadjon. Számtalan apró bosszúcska, ocsmány ármánykodás amiért a kebelbarátjának menni kellett a vezetői székből. 

Hónapokba telt mire kiokoskodtam ennek a canossa-járásnak az eredeti okát. Két szinten zajlottak az okok. Személyes szint: Bné-vel való elég kemény összetűzésem, aki oldalborda lévén nem maga ütött vissza, hanem apjukkal (fajtájukra jellemzően - szigorúan - nem szemtől-szembe!). Magasabb szint: a munkahely és a felsőbb szervek antagonisztikus ellentéte. Hogy jövök én ide? Abban a felső szervben dolgozott az egyik barátnőm. Ennek az ellentétnek ittam a levét.

Szerencsémre az elmúlt 29 évben találtam barátokat is, ők tartották bennem a lelket. Hasonlóan szenvedtek a "helyzetektől" de kitartottak mellettem. Az ő segítségükkel maradhattam önmagam. Nekik megmaradt az igaz arcuk.

Nade...eljöttem nyugdíjba, és most jó! Nagyon jó!  Nyugalom, idegek kisimulása - ez a jutalmam, és az hogy már igazán távolról tudom nézni ezeket a dolgokat. Van még egy nyereség: még egy barátnő. Ő is ott dolgozott mellettem, a problémás időszakban nem volt időnk egymás megismerésére. Azóta már ő is elment, el kellett mennie más munkahelyre. Sajnálom azokat, akik kénytelenek ilyen légkörben ott dolgozni. Mert az idő azt is megmutatta, hogy nem csak velem bántak felháborító módon.

Kell pár hét, mire kiderül, hogy a galuskát sikerült-e kiköpni. Nagyon remélem, igen!!